Megkerestem a mozigépészt, hogy figyelmeztessem, hiba került a rendszerébe. Az éppen akkor futó versenyfilmben ugyanis (címe: Millennium szobrásza, rendezője: Gaál Anasztázia) nem is egyszer és nem is röpke másodpercekre, mást mondott a hang, és mást mutatott a kép. Tisza Istvánról szólt a kísérőszöveg, miközben Andrássy Gyula szobrát lehetett látni, az 1892-ben felavatott, budavári Honvédszobor történetét idézte fel a szakértő, de nem a budai várban, a szóban forgó alkotás előtt, hanem pompás síremlékek árnyékában… A mozigépész, pillanatnyi zavar után, széles mosollyal „hárította problémafelvetésemet”. Kérem, mi DVD-n kapjuk meg a vetíteni valót – mondta – ha a felvétel hibás, azon mi nem segíthetünk.
Ha pedig maga a mű hibás, selejtes, azon az égiek sem tudnának segíteni. Legfeljebb a náluk eggyel alacsonyabb szinten trónoló hatalmasságok, az előzsűri tagjai, jelen esetben Bálványos Huba képzőművész, professor emeritus, Török Zoltán filmrendező és Pölöskey István filmszerkesztő. A triász, amelynek a tudományos ismeretterjesztő filmek versenyébe benevező harmincöt film közül lett volna miből hét kifogástalan munkát kiválasztani. Ennek a korábban igen tekintélyes, mostanra viszont gyalázatosan háttérbe szorított műfajnak ugyanis ma is vannak megszállottjai, akik, bármiként is fordul körülöttük a világ, a mozgóképes ismeretterjesztés misszionáriusaként viselkednek. Ha másképpen nem lehet, összekalapozott pénzekből vagy saját zsebből rendezik meg ismeretközlő, tudománynépszerűsítő filmjeiket. Az olyan világhódító tematikus tévéadók mellett, mint a National Geographic Channel, a Discovery, persze, nem nagy eséllyel versenyeznek a nézői figyelemért. Sőt, olykor még azért is harcolniuk kell, hogy műveiket bemutassák valahol. Az évenkénti magyar filmszemléken is csak nemrégiben különítettek el egy kis cviklit a számukra, az az ismeretterjesztő film azonban, amelyik a szemle versenyéből kimarad, talán egyszer s mindenkorra „dobozoltatik”. Bizonyára van közöttük olyan munka, aminek ott is a helye, de olyan is, amelyiknek a „dobozolása” mindnyájunk számára komoly veszteség.
Szellemi deficit, öntudatbéli károsodás. Aki ugyanis minálunk tudományos ismeretterjesztő filmek készítésére vállalkozik, a legtöbb esetben közvetlen környezetének, a Kárpát-medencének a tudnivalóit népszerűsíti. Csupa olyan jelenséget, amivel az idegen ismeretterjesztő tévéadók nem is foglalkoznak. Miért is foglalkoznának? Az esztergomi királyi palota Vitéz János termében feltárt, Botticellinek tulajdonított freskót, vagy a pannon puszta élővilágát elsősorban az itt élőknek fontos megismerni. Mindez az ő örökségük, az ő tulajdonuk, az ő felelősségük is, hogy mit tudnak belőle megőrizni s továbbadni. A szakmai háttér, tapasztalat és méltánylás nélkül, olykor elképesztően szegényes körülmények közt dolgozó ismeretterjesztők számára alighanem ez a legnagyobb megpróbáltatás: elérni s lehetőleg meg is hódítani azt a befogadói kört, amelyik a filmjeiknek leginkább hasznát veheti: a hazai nézőközönséget.
Értük mindenre készek, a világdivatok szolgai átvételére a leghamarább. És, mert akármerre néznek, mindenütt az eljátszott, a felcicomázott, a viccesen összekuszált ismeretátadás példatárát látják, a mi kispénzű, korlátozott mozgásterű ismeretterjesztőink is mókázni kezdenek. Eljátsszák, segédszínészekkel el is játszatják Zala György tehetségének XXI. századi felismerését, anélkül, persze, hogy akár egyetlen alkotását a maga teljességében mutatnák be. Az immár világhírű természetfotós, Máté Bence pályaívét is körbemosolyogják (Tóth Zsolt Marcell és Molnár Attila Dávid filmjének a címe is vicces: Bence + a többi jómadár), anélkül, hogy a világ legjobb madárfotósának tartott fiúról és munkásságáról érdemi információkat adnának. Voltaképpen Magyarország története is „tréfa” a negyvenhat részesre tervezett televíziós sorozatban, szójátékos mulatság az Aranybullától a tatárdúlásig, hogy mi marad meg belőle az iskoláskorú nézők emlékezetében, a móka vagy a hasznos ismeret, meg nem jósolható.
Az ismeretterjesztés hagyományos módszereinek a hívei, Kútvölgyi Katalin, Lakatos Iván (egyikőjük A mértékletesség nyomában címmel a XV. századi Magyarország kulturális életéről ad lélekemelően hiteles képet, másikuk a Goldmark színházat menti meg a feledéstől) messziről elkerülnek minden felületes és semmitmondó megoldást. Mégis kénytelen figyelemmel kísérni az ember a filmjeiket. Hogy az ismeretterjesztésnek az a hagyományos útja, amelyről az idősebbeket, úgy látszik, semmi módon el nem lehet téríteni, a pályakezdők számára is járható, Pálfi Szabolcs rendezése által igazolható.
A ketten egy fészekben című film az 1974-es születésű rendező második munkája. (Az elsőt öt évvel ezelőtt forgatta Madagaszkár állatparadicsomáról.) A film főszereplői a vetési varjak és a kékvércsék, színtere az Alföld, a tárgyilagos hangvételű film egyetlen lírai kifejezése szerint: a pannon puszta, hová a varjak is, a kékvércsék is, „a pannon puszta gyöngyszemei” vissza-visszatérnek. A varjak az orosz sztyeppékről, a vércsék Afrikából, más-más időben és – jó ideig tartani lehetett tőle – egyre kisebb csapatokban. A vetési varjú védett madár, a kékvércse fokozottan védett, ám, ha a varjak fogyatkoznak, a fokozottan védett madarak is komoly bajba kerülnek. A sólyomfélék családjába tartozó ragadozó madár ugyanis a varjak elhagyott fészkeibe rakja a tojásait.
Pálfi Szabolcs filmjének címe: Ketten egy fészekben erre a több évezredes kapcsolatra utal. A termőföldjeik védelmében a vetési varjak ellen háborúzó emberek – mondhatni, akaratuk ellenére –, az Alföld jellegzetes madarának is hadat üzentek, a természetvédők ezen a furcsa helyzeten próbálnak most változtatni. A film szerint, úgy tűnik, sikerrel, és ezt igazán jól szemlélteti Pálfi Szabolcs rendezése. Egyszerűen és mégis érdekfeszítően mutatja be először a vetési varjak, aztán a májusban Afrikából hazánkba visszatérő kékvércsék életét. Nincs egyetlen kitérő, mellébeszélés vagy oldalvágás a filmben. Jópofizás sincsen, pedig a palakék tollruhájukról elnevezett madarak élete olykor szinte kínálja a komolytalankodást. A komolytalanoknak. De aki a teremtett világot tiszteli, hogyan is viselkedhetne éretlenül? És, vajon az ismeretterjesztésnek nem alapfeltétele a teremtett világ tisztelete?