2010. február 4. 00:01
Jáger
| Ha tetszett a cikk, ossza meg ismerőseivel |
|
A múlt század elején – száztíz éve –, 1900. január 25-én született Fekete István író, vadász, halász, egy letűnt, régi világ hírmondója. Állítólag negyven éve meghalt, de ma is – dacára az eltelt száztíz évnek – bárki találkozhat vele, hiszen csak az hal meg, akit elfelejtenek.
Mert ő ott van a koppányi aga bölcsességében, a fáradhatatlan zsellérek mindennapjaiban, vagy akár egy apró fecske szomorúságában, az öreg erdei utak szálló porában, a badányi malom lágy, kellemes zúgásában, gyeplő nélküli megpróbáltatásokban, egyszerű asztalon, egyszerű gyertyák világot adó lobbanásában. Egy szomorú gólya elhagyatottságában, az életrevaló vidra ravasz vakmerőségében, a Tüskevár bölcs, de elviselhetetlenül bagószagú Matulájában, Tutajos ifjúkori fejlődésében, a téli nádas fagyos leheletében, egy eszes puli ragaszkodásában vagy akár az őszi vásárok sokszínű forgatagában.
De találkozhatunk vele a szeretett barát, az oroszlánölő Kitty csendes „mogorvaságában”. Egy árva rókakölyök életrevalóságában vagy az önzetlen Karak törődésében. Egy öreg, poros padlás titokzatos világában, a vándorló bagoly vágyakozó álmában, csendes erdei barangolások lőporfüstös örömében, tarka rétek felett úszó nyári napsugárban, egy börzsönyi kis vadászkunyhó kellemes magányában, az erdei utakon beszűrődő napfény erejében, hajnali ködök párás útvesztőiben, havas karácsonyéjjelek meghitt áhítatában vagy a kitartóan ballagó idő fáradhatatlan vándorában.
De jelen van az évszakok folytonos fordulásában, a tél puha hótakarójában, a lombjukat vesztett fák ágainak száraz zörgésében, a csendes, öreg falvak kéményéből áradó hajnali füst erejében, a lesen ülő, fázó vadász méla gondolatában, a settenkedő, éhes róka halk elővigyázatosságában, az éjféli mise misztériumában.
A tavaszi avarszagú föld megújuló sóhajában, a szalonkaváró kalaplengetésben, a rügyekbe szökkent új erőben, a húsvéti harangszó feltámadásában, a misére siető leányok ringó járásában, az első hóvirágok élni akarásában, a barázdabillegető szelíd hajlongásában.
A nyári zivatar gyorsaságában, a perzselő nap kalászérlelő melegségben, a hatalmas diófák jótékony árnyékában, és alatta ücsörögve a savanykás fröccs bódító zamatában, a csillagfényes este magányosságában, a szerelmes legény csendes nótájában, az aratók markának erejében vagy a friss kenyér fehérségében.
Az őszi hajnalok párás levegőjében, az erdőn „orgonáló” szarvasbika szerelmes dühében, a szüretek vidám kacajában, a hulló falevél kecses halálában, a szálló pipafüst édesen keserű lágy zamatában és az elmúlás örök dicsőségében.
Mindezek után, ha Gárdonyi Géza sírjára felkerült az a megmásíthatatlan örök igazság, hogy „Csak a teste”, akkor a göllei kántortanító rakoncátlan fiának, a József Attila-díjas „Mestörpista” földi nyughelyére vajon mi lenne a leghelyénvalóbb, legtalálóbb gondolat?
|
Lap teteje |
Impresszum |
Médiaajánlat |
Adatvédelem |
Oldaltérkép
.jpg)
