Azt is megosztotta az ámuló bonyhádiakkal a Magyar Szocialista Munkáspárt központi bizottságának (egykori) cenzora – jaj, szövegromlás következett be, nyilvános bocsánat, az MSZMP-kb kulturális alosztályának (egykori) vezetője –, hogy „a magyar gazdasági helyzet minden baj és negatívum ellenére sokkal jobb, mint nyolc évvel ezelőtt”.

Ez így annyira egyszerű, szép, tiszta és emberi, hogy az (egykori) híres gori postarabló, (az egykori) Joszif Viszárionovics Dzsugásvili, azaz Sztálin sem mondhatta volna szebben és egyszerűbben, pedig neki ma is van renoméja, épp most vonulnak fel képeivel az ismét vörös zászlókba öltözött Moszkvában.



Annyira szépen hangzott ez el, annyira költői (s aki annyit foglalkozott irodalommal és írókkal, mint az egykori cen..., kulturális szakember, arra csak hullott egy-két lágy darab a Pegazus által otthagyottból), hogy alig meri az ember a szürke statisztikai adatokat megidézni. De ha már szóba került a gazdaság, hát csak így csendben, „csupán a pontosság miatt”: a magyar gazdasági növekedés (GDP) 2001 I. negyedéve és 2002 I. negyedéve között 4,5 százalék (szintén a polgári kormányzat alatt volt ez az érték 6,7 százalék is), míg 2007 IV. negyedéve és 2008 IV. negyedéve között -2,2 százalék; 2008 II. negyedéve és 2009 II. negyedéve között -7,2 százalék volt. A munkanélküliségi ráta az Orbán-kormány idején az 1998-as 8,4 százalékról 2002-re 5,8 százalékra csökkent, míg ma a munkanélküliség a büszke 10,5 százalékot döngeti. (A nemzetgazdaság bruttó adósságállománya 2008. március végén 85,9 milliárd eurót tett ki. A külső adósságráta stabilizálódását 1999–2002-re teszi többek között az MNB elemzése, ám adósságállományunk 2002-től ismét növekedni kezdett.)

De hát ezek unalmas számok, mennyivel tisztább például őszintén kijelenteni, hogy „iszonyatosan nehéz lesz átvészelni a válságot, de ezzel együtt is az utóbbi nyolc év teljesítménye olyan, amelyre nem a párt vagy a kormány, hanem az ország lehet büszke”. Nem baj, hogy a mínuszba fordult GDP idején szó sem volt még válságról; kit érdekel, hogy 2009-re azokban az országokban, ahol a kormányfő nem „hazudni” járt be meg „semmit nem csinálni” a hivatalába, hogy utána a kormányzó párt előtt lekurvázza a saját hazáját, szóval ki a francot foglalkoztat, hogy az összes többi országban 2009-re már bőven kifelé tartottak belőle. Kit foglalkoztat, hogy vígan csatlakozhattunk volna az eurózónához, ha a polgári kormány gazdaságpolitikáját folytatjuk, és merünk nagyok (és magyarok) lenni, s hogy a közös valutával rendelkező államok gazdaságát eleve másképp érintette a válság, meg hogy azok nem vagy jóval kevésbé szorulnak harmadik világbeli országokra szabott, megalázó és méregdrága kölcsönökre.

Nem ez az érdekes, az ifjú (cenzor) – nem mondok öreget, mert az (egykori) kb-tag nyilvánosan megígérte, hogy aki leöregezi, annak kitépi a haját – ugyanis mindenkit megnyugtat, hogy visszanyerte az emberek bizalmát a szocialista párt.



Itt volt az ideje. Várjuk már őket, hogy végre jöjjenek: „ajtótól ajtóig. Én is ezt mondom. A legfontosabb módszer, amit a választásban tisztességes párt követ, ajtótól ajtóig beszélgetni, vitatkozni, szót érteni, hallani a gondokról, szájjal menni, de füllel is, ami befogadó”. Istenem, olyan szépeket mondana az ember abba a nyílt, befogadó fülükbe. Nekik, akik képesek „szájjal menni”. Csak csöngetnének. De, Isten tudja miért, ha az ember nem velük szimpatizál, valahogy úgy alakul, hogy nem próbálkoznak például kopogtatócédulát gyűjteni, bizony, húsz év alatt egyszer sem. Egy matematikus tudná megmondani, hogy van ez a valószínűségszámítással.

Hátha megmaradtak mégiscsak egyes famíliák a (cenzorok?) emlékezetében, s megvan nekik a történet, amikor a nagymama fakanállal hajtotta őket a gang végéig, ha becsöngettek békekölcsönért. Mert akkor is jártak ajtótól ajtóig.

Hiszen tudnak kopogtatni. Egy egész ország rezzen össze tán még ma is hideglelősen egy erősebb koppintásra, annyira tudnak. Megígérte nemrég Draskovics Tibor is: „Didergős hajnalokon jó néhány lakásajtón fognak bekopogtatni és invitálják meg hosszabb beszélgetésre azokat, akik ott nem bírtak magukkal”.

Ajtótól ajtóig. És hány ajtó van, amelyik néma marad. Ami csak virtuális ajtó, nem lakik mögötte a 19 éves vasesztergályos, a 21 éves kohász, mert 1956 után a Magyar Szocialista Munkáspárt kb-(pribékei) emberei egyszer csak bekopogtattak hozzájuk, és aztán rövidesen felakasztották százszámra ezeket a munkásfiúkat a munkáspárt parancsára. És nem nyit ajtót így aztán az (egykori) munkásfiú fia, unokája sem. Virtuális helyükön, a nemzet fogyatkozásán, a gyerektelenségen viszont 40-50 éve nagyon jót mulatnak a problémát mindig is kacajjal elütő (kommunisták) (szocialisták) haladó elemek. És hány ajtó néma marad, mert névtáblája mögül New Yorkban, Stockholmban dugná ki a fejét legfeljebb az ajtónyíláson az a szerencsésebb volt munkásfiú, aki élve el tudott menekülni innen. Lehet, számuk jóval kevesebb, mint gondolnánk: Jobbágyi Gábor, a tekintélyes tanszékvezető egyetemi tanár kutatásai szerint nincs kizárva, hogy a pribékek és a szovjet katonák mészárlásának mintegy 20 ezer áldozata volt 1956-ban. Számadataiakat a hatalom egyszerűen kikozmetikázta, leírva őket „az országból távozottak” listájára.

Mennyit tud az a kopogtató kéz, az a száj, az a fül? Ugye, „a fontos ember az, aki súg”? A (cenzor), aki már 1984-ben tudta a dolgát. („Lendvai Ildikó osztályvezető-helyettes azt állította, hogy a Tiszatáj szerkesztőségének tagjai sem tartották helyesnek Nagy Gáspár versének közlését. Ez nem volt igaz, hiszen a szerkesztőség tagjai minden fórumon egyöntetűen kiálltak a történtek mellett – Új Forrás, 1997. február”) A Molnár Gál Péterek, Salgó Lászlók, Szalay Gáborok. A fül, amelyik az ajtóra tapad, aztán később jön a kopp-kopp. A száj, amely besúg csendesen. Hogy is írta Szegvári Katalin, amikor meglátta nevét az ügynöklistán, és egy nyílt levélben valósággal hadat üzent Gyurcsány Ferencnek?

„Gyurcsány úr!

Amikor anyósa, Apró Piroska hatalmas villájában üldögél, melyet néhai apósának, Apró Antalnak köszönhet, aki annak idején élet és halál ura volt /apropó: ő miért nincs a Political Capital listáján a megrendelők között?/, eszébe jutott-e, hogy azok életével játszik, akiket – többek között – kedves felesége nagypapájának is köszönhetően megzsaroltak és beszerveztek. Eszébe jutott-e, hogy egy olyan párt nevezte ki önt kormányfőnek – nem kis mértékben anyósának köszönhetően -, amelynek tagjai az elődpárt tagjai is voltak? Eszébe jutott-e, hány család életét dúlja most fel azzal, hogy nyilvánosságra hozatja azok neveit, akik nem tudtak vagy nem mertek nemet mondani apósa titkosszolgálati pribékjeinek?”

Ki tudja, kiket teperhettek még a földre, kiknek az életét rontották meg ezek a sunyi, hallgatózó kis kopók, „Kádár apró dögei”.

Kopogtathatnak nyugodtan (némi informálódás után), hiszen annyian vannak, akik hisznek még nekik, és szélesre tárják előttük az ajtót. A világhírű orosz írónő, Ljudmila Ulickaja a genetikus szemével is leírta, megfigyelte a bolsevik diktatúra hatásait egy adott ország populációjára. Kiirtják vagy külhonba üldözik az értelmiség, a katonatisztek színe-javát, aztán lefölözik még egyszer... Kevesen tudtak eddig a különböző (kommunista) (szocialista) pártoknak a populáció elöregedésére, korcsosulására gyakorolt hatásával ilyen nyíltan szembenézni. A meg sem született unokáik helyett a Kádár-rendszer emlékét dédelgető szerencsétlen emberek, a korán alkoholizmusba, utcára űzöttek, a kitántorgó fiatalok országában sokan várják, hogy legalább ők jöjjenek, kopogtassanak. Kell az „áfium”, hogy minden rendben, hogy a kegyelemkenyéren élő nemzetgazdaságot irigylik Európában.

Szájjal jön, füllel megy. Kopog és hallgatózik. Súg és búg.

Csak nehogy rájuk csapják aztán mégis az ajtókat, a hallgatózó fülekre, a mézesmázos ajkaikra, a kutató ujjaikra... Mert vajon „Rablóváraitokból merre fut / Hitvány hadatok? / Ha majd csörömpöléssel / Lecsukjuk a kaput?”