Az elméleti modellek alapján az Uránusz és a Neptunusz belsejében lévő víz az ott uralkodó hatalmas hőmérséklet és brutális nyomás miatt extrém állapotban lehet. A szokatlan anyag jellemzőit az amerikai Lawrence Livermore Laboratory – amelynek egyik alapítója a magyar származású fizikus, Teller Ede volt – munkatársai laboratóriumi körülmények közt vizsgálták. A 2005-ös kísérletben két gyémántszemcse közé szorított apró vízcseppet infravörös lézerrel hevítettek. A megfigyelések szerint az anyag fázisátalakulást végzett – a kialakult új fázis a szilárd és a folyékony közötti átmeneti jelleget mutatta. Már akkor feltételezték, hogy ez az állapot fontos szerepet játszhat a két óriásbolygó mágneses terének kialakításában.
Három évvel ezelőtt a világ legerősebb lézerével lőttek vízcseppre szintén az amerikai laboratórium kutatói, aminek hatására a nyomás több millió atmoszférára, a hőmérséklete pedig több ezer fokra emelkedett. A kísérletben a víz – ahelyett, hogy szupermeleg folyadékká vagy gázzá alakult volna –, megfagyott. A víz új halmazállapota, a szuperionos víz felfedezését a kutatók a Nature című folyóiratban jelentették be. A szakemberek úgy vélik, ez lehet a víz legáltalánosabb halmazállapota az univerzumban – az Uránusz és a Neptunusz belsejében is. Tavaly novemberben újabb kísérletet végeztek – akkor is vízcseppet préseltek két gyémánt közé, majd a korábban említett lézert irányították rá. A létrejövő szuperionos jég először maradt elég ideig stabil a vizsgálathoz.
A legújabb megfigyelések szerint a szuperionos víz keletkezéséhez vezető út nanogyémántokkal lehet kikövezve. (A nanogyémántok olyan gyémántok, amelyek mérete mindössze néhány nanométer, azaz a méter milliárdod része.)
A bolygókutatók évek óta azt gyanítják, hogy ilyen apró gyémántok keletkeznek a Neptunusz és az Uránusz belsejében. Annak megállapítására, hogy ez a folyamat megvalósítható-e, a kutatók polietilén-tereftalát (PET) műanyagot nagy teljesítményű optikai lézerrel körülbelül hatezer Celsius-fokra melegítettek.
